(Jászberény, 1901. május 8. – Budapest, 1963. március 22.)
Operaházi tag: 1923–1944, 1945–1963
Örökös tag (1946)
„Az Operaháznak tartóoszlopa dőlt ki” – mondta Nádasdy Kálmán Székely Mihály ravatalánál. És valóban, a basszista egyike azon kevés énekeseknek, akinek legendája halála után fél évszázaddal sem halványul, aki hallotta orgonabúgású basso profondóját, bármikor felismeri. Székely meghatározó, emblematikus figurája volt a magyar operajátszásnak, a teljes basszusrepertoár birtokosa: humánus Sarasto és szeretni való Ozmin, pénzéhes Don Basilio és magányos Fülöp király, őrjöngő Borisz Godunov és morcos Pomádé király. Az 1920-as évek végétől Venczell Béla visszavonulása és Kálmán Oszkár háttérbe szorulása után sorra megkapja a repertoár összes basszus-szerepét, melyet Koréh Endre feltűnéséig vetélytárs nélkül birtokolt. Pályafutása első évtizedeit jórész itthon töltötte, csak a világháború után fordult külföld felé is. A vasfüggöny lezárásáig visszajárt a Metropolitanbe, a fél világgal ő ismertette meg Bartók Kékszakállú hercegét.
