István, a király

Bevezetés

Immár a többedik életét éli a legnépszerűbb magyar rockopera, amely pár esztendeje maga mögött hagyta az elmaradhatatlan ünnepi darab státuszát és átlépett az újraértelmezésre csábító nemzeti klasszikusok sorába. S habár a városligeti szabadtéri bemutatótól kezdve, vagy legkésőbb a duplalemezes Hungaroton-album (és persze a film) megjelenése óta igazán a magunkénak érezhetjük Szörényi Levente és Bródy János közös remeklését, azért a mű előadás-történetének ezen a legújabb szakaszán mégis okkal csodálkozhatunk egy sort. Hiszen kár lenne tagadni, hogy sokáig úgy tetszett, az István, a király mondanivalója (vagy: „mondanivalója”) szimplább és kézenfekvőbb annál, semhogy a népszerűség mellé az izgalmas sokértelműség képlete is társulhasson. Ezt még azzal együtt is szokás volt így tartani, hogy a darab legutolsó, különös nyomatékot kapó prózai mondata, vagyis a „Veled, Uram, de nélküled” kijelentése – voltaképpen a kezdetektől fogva feladja a leckét a megértésére áhítóknak. Tényleg, mit is jelent ez az állítás?

Dacára a fenti vélelmeknek, az utóbbi évek több szabadtéri és kőszínházi bemutatója érezhetően megmozgatta-átrendezte az István, a király esztétikai és értelmezési közegét. Ehhez a trendhez kapcsolódott Gyöngyösi Levente, illetve az OPERA nagyralátó vállalkozása is, szimfonikus hangszerelésű és operaénekeseket felvonultató változatot bocsájtva a közönség elé. Az újraértelmezés itt legfőként egy látszólag kettős, de valójában egylényegű kérdést szegez neki a műnek és persze nekünk, a közönségnek. Elbírja-e az István, a király – és elbírja-e az emlékeinkben, a lelkünkben élő István, a király ezt a beavatkozást? A végeredmény működőképessége ugyanis legalább annyira annak a függvénye, hogy mi mennyire ragaszkodunk a régi hangzásélményeinkhez, mint annak, hogy a rockosan nyers vagy éppen népzenei szellemiségű fogalmazásmód képes-e átütni a szimfonikus hangszerelésen. Mert olyasvalami ez a kísérlet, amelyhez a befogadónak, de az előadónak is szoknia, adaptálódnia kell. Amikor az „Oly távol vagy tőlem” légkörteremtő erejű perkusszív kíséretét halljuk, mindenesetre igazán izgalmasnak tetszik Gyöngyösi verziója. Másutt inkább talán vitatnánk a választott megoldásokat. Csakhogy a viták éppenséggel nem szoktak megártani a klasszikusoknak és persze a kortárs kísérleteknek sem.

László Ferenc (Opera138)

A rendező gondolatai

Az István, a király az ősbemutatón, azaz mintegy 40 évvel ezelőtt revelációként hatott, egy új hangot jelentett, és átütő sikert aratott. Amikor felkértek, hogy az azóta számos színpadra vitt előadás után én is megrendezzem, de ezúttal operaként, felmerült a kérdés, hogy mitől tud pluszt adni, más lenni az új operai hangszerelés egy rockelőadáshoz képest. Míg a rockelőadás monoton szuggesztivitással szól, megköveteli és megvalósítja az egységességet (amit az egységes tánc- és énekkar is biztosított, amely szinte végigmozogta a produkciót), addig az opera tud sokszínű, eklektikus lenni, lehet benne minden jelenet más és más – én legalábbis ennek a megvalósítására törekszem.

Ez nem egy történelmi mű, mint ahogy a Don Carlos és a Bánk bán sem az. Sok olyan momentum van benne, ami történelmileg nem biztos, hogy hiteles. Nem valószínű, hogy István anyja, Sarolt ilyen mértékben befolyásolója lett volna a történetnek, vagy hogy István felajánlotta volna Koppánynak, hogy átengedi neki a trónt, illetve hogy Torda, a táltos azt mondja, hogy megvalósul a Duna-menti Köztársaság. Persze mondhatjuk, hogy a táltos a jövőbe lát, de akkor rosszul látta… Jóllehet vannak bizonyos pontokon áthallások: nemcsak a mára, hanem az utolsó több száz évre is. Nem véletlen a Himnusz a mű végén, ami azt szimbolizálja, hogy mi, magyarok mindannyian ezek vagyunk: Koppányok, Istvánok, Koppány-pártiak, István-pártiak. Itt vagyunk tízmillióan, kiszolgáltatva a földrajzi, történelmi, gazdasági, politikai helyzet adottságainak. Ha azonban egység, összefogás alakulna ki, akkor el lehetne felejteni, hogy ki Koppány, és ki István.

Régebben szokás volt olyan történelmi párhuzamot vonni, hogy István Kádár János, Koppány pedig Nagy Imre figurája, de ezt leginkább azok terjesztették, akik ezzel akartak a darabnak biztonságot adni. Ilyen fajta direkt, hétköznapi aktualitás nincs benne. Van viszont egy politikai aktualitása, ami az utóbbi sok száz évben érvényes: az ország rendszeresen ketté volt osztva, két vélemény ütközött egymással különböző szenvedélyekkel, ami része nemcsak Magyarország, hanem az emberiség történetének. Már az ókori római kocsiversenyeken is megvolt a kék és zöld párt, és máig megvannak Amerikában a republikánusok és a demokraták, Nagy-Britanniában a Brexit-pártiak és a Brexit-ellenzők. Ezek nem aktuálpolitikai kérdések, hanem évszázadok óta húzódó véleménykülönbségek, amelyek társadalmi helyzetből, családi adottságokból, genetikából fakadnak, és meghatározzák a mindenkori közéletet. Így ennyiben beszélhetünk aktualitásról. Már csak azért is, mert Magyarországon mindig élt bennünk egy István, aki a rendet, a Nyugathoz való tartozást akarta, de élt bennünk egy Koppány is, aki lázadt, meg akarta változtatni a világot, aki félt, és kisebbrendűségi érzése volt a Nyugattal szemben. Ez a kettősség – amely akár egyetlen személyiségen belül is megjelenhet – uralja a darabot, ezt szeretném világossá tenni. Fontos, hogy Istvánnak is, Koppánynak is van igazsága. Nem a gonosz és a jó harcol egymással, hanem mindkettőben van jó is, rossz is. Hozzátartozik, hogy van a nagy csendes tömeg, amely ennek csak passzív nézője, vagy ha úgy tetszik, elszenvedője – ez jelenik meg Réka szerepében.

A konfliktusok, problémák, történelmi motívumok mellett az István, a király nem mellőzi az iróniát, humort sem, és én sem szeretném véresen komolyan véve játszatni a darabot az elejétől a végéig. Megjelenik az irónia például Istvánban, aki reálpolitikus, és nem szent, ahogyan Koppány nem gonosz, hanem kényszerhelyzetben van. Mindenkinek megvan a maga igaza. Bese, Solt és Sur mindenkihez alkalmazkodnak, ők „minden rendszerben újságírók”. Ez a fajta köpönyegforgatás, ami nálam szó szerint is megjelenik, a foglalkozásuk. Egy társadalomban mindenféle szakma van: hóhér, börtönőr. Akkor miért ne lehetne köpönyegforgató is? Arra törekszem, hogy sokarcú előadás jöjjön létre.

Szinetár Miklós

A rockopera áthangszerelése operává

Nagy tisztelettel tekintek erre a műre, így nem is módosítottam semmit, ami megváltoztatja az eredeti formát. Az új hangszerelés azt a célt szolgálja, hogy egy olyan zenei világ jöjjön létre, mely megfelel egyfajta operai hangzásnak úgy, hogy az eredeti muzsika belső karaktere megmarad. Ennek a kettős törekvésnek az eléréséhez igen vékony mezsgyén kellett egyensúlyozni. Meg akartam mutatni az eredeti műben rejlő operai működésmódokat, és azok mentén megváltoztatni az egészet egy komolyzenei hangzásvilágra.

Az volt a kiindulópont, hogy nem használok elektronikát a műben. A dobszerelés, a basszusgitár és az elektromos gitár kimaradtak. Szörényi Levente annak idején személyesen játszotta a szólógitárszólamot, amely Koppányékat kíséri – azt most eltorzított trombitaszóló játssza. Bármily távolinak tűnik is a gitár és a trombita, a valóságban nem az! Van a darabban egy eleve komolyzenéhez kötődő réteg, amely jellemzően Bese, Solt és Sur, illetve Sarolt megszólalásainál hallható. Viszont a rockzenéhez kötődő részekbe, például Koppány és Torda megszólalásainak kíséretébe a dobszerelés helyett akusztikus ütőhangszerek kerültek – ez adja magát. A basszusgitárt bőgővel lehetett pótolni. A ritmikát, a rockban magával ragadó groove-ot megváltoztattam, de a karakterek mégis megmaradtak. Ezenkívül teljesen átlagos, romantikus operazenekart alkalmaztam, körülbelül olyat, mint Verdi: kettősfafúvósokkal, orgonával, hárfával. Az orgona fontos a vallásos közeg érzékeltetésében. Sokat segít, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekarában többektől nem idegen a népies stílus, így a népies részeket nem is kellett áthangszerelni, hanem a hegedűn, bőgőn egyszerűen népiesebben fognak játszani. Az énekszólamok, a dallamok megmaradtak. Az eredetit rockénekesek számára komponálták, akik között ritka a mélyebb férfihang. Mi viszont operaénekesekre képzeltük el, ezért transzponálni kellett. Így Koppány szólama mélyebbre került, bariton lett, Rékáé pedig feljebb került. Gizellát egy egész oktávval feljebb hoztam.

Arra megoldást találni, hogy egy ötven-hatvan éves tradíciót, hogyan lehet úgy megváltoztatni, hogy működőképes maradjon, kihívás volt. Többféle ritmuskombinációt kellett kipróbálni, mire megtaláltam a rock-groove-ok szimfonikus zenekari megfelelőjét. Vagyis tulajdonképpen nem is maga a hangszerelés volt a legnagyobb nehézség. Izgalmas megfigyelni, hogy vannak a darabban olyan különleges zenei megoldások, amelyekre Szörényi művészetében nincs is korábbról példa. Például a „Felnégyelni!” rész, amely köztudottan ötnegyedben van, nagyon modern, szinte atonális. Az is döbbenetes, hogy a teljesen különböző stíluskarakterek, milyen szerves egységet alkotnak. A hosszú hónapok munkája során az derült ki számomra, hogy az István, a király semmit nem vesztett a frissességéből. Szinte Erkel Bánk bánja mellé emelkedett.

Gyöngyösi Levente