(1881-1945)
Zeneszerző, népzenekutató, zongoraművész és tanár. Abszolút hallása már kisgyermekkorában megnyilvánult, amikor édesanyja tanította zongorázni. Hét évesen kezdett zongoradarabokat írni. Később a nagyváradi gimnáziumban folytatta zongora tanulmányait. Zongoristaként és zeneszerzőként a gimnáziumi ünnepségeken többször fellépett, a gimnáziumi kápolnában orgonált az érettségiig. 1899-ben a budapesti Zeneakadémiára iratkozott be zongora és zeneszerzés szakra. Első sikeres budapesti fellépése 1901-ben volt, s akkor Dohnányi egyetlen méltó utódaként emlegették. Ekkoriban a zeneszerzésben elakadt ugyan, de zenetörténeti tanulmányai mellet megismerkedett a polgári szalonok zenei életével. 1902 nyarán újra komponálni kezdett, s a következő évben írt nagyszabású művekben már megtette az első lépéseket életműve ez időtől központi céljának megvalósításához: a legmodernebb európai technikából és autochton magyar hagyományból olyan magas rendű műzenét ötvözni, amely egyszerre tartalmazza a zenei kultúrakritika elemét és a kritikán túlmutató humánus és nemzeti programot. Tanulmányai befejezése után külföldön hangversenyezett, de az elismerő kritikák ellenére sem sikerült betörnie az európai koncertéletbe. 1907-től a Zeneakadémia tanára lett. Kodály Zoltánnal nagyszabású népzenekutatásba kezdett. Székelyföldi körútján bukkant nyomára az ősi magyar pentaton dallamstílusnak. Más népek zenéjét is gyűjtötte azzal a céllal, hogy elhatárolja, mi az, ami a népzenénkben sajátosan magyar. 1908-tól megjelentek zenéjében a nem magyar népzenék hatásának nyomai, részben ezek segítségével emelkedett túl kezdeti szűkebb célkitűzésein. A parasztzene mind intenzívebb feldolgozásával alakította ki érett zenei stílusát, színpadi műveiben is uralkodó legfontosabb költői témáját, a férfi és a nő konfliktusát. 1908-tól zenéje az európai új művészet legjelentősebb és legegyénibb teljesítményei közé tartozott. Zenéjének individualista, disszonáns, modern válsághangja és parasztzenei színezete ugyanakkor együttesen váltották ki a nagyközönség és a szakkritika nagy részének heves elutasítását Budapesten és külföldön is. 1911-ben létrehozta az Új Magyar Zeneegyesületet néhány magyar zeneszerzővel és előadóművésszel. A magyar zenei élet megreformálását tervezték, de a közönség érdektelensége és a hivatalos támogatás elmaradása miatt ez a kezdeményezés kudarcba fulladt. Operáját visszautasították, elkeseredésében visszavonult a koncertezéstől. 1921-től helyzete megváltozott, Budapesten sűrűn szerepelt koncerteken és tekintélyét fokozta a hirtelen megnövekedett nemzetközi elismerés. Tíz év alatt két világrész 17 országában 271 fellépése volt. A csodálatos mandarin című pantomimjét itthon elutasították, így a bemutató Kölnben volt. 1931-től, mint zeneszerző kizárólag megrendelésre dolgozott. 1934-ben abbahagyta a tanítást, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, ekkor jegyezte le és rendezte népzenei gyűjtését. 1937-1938-ban a Magyar Rádióban elindított nagyszabású etnográfiai felvételsorozat zenei részének irányításában működött közre. 1940-ben a fasiszta rendszer miatt az Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta népzenei kutatómunkáját. A Columbia Egyetem díszdoktorává fogadta. New Yorkban halt meg. A magyar zenetörténet legnagyobb alakja volt, az egyetemes magyar kultúrának is az egyik legnagyobbja, benne testesül meg a magyar kultúra egyik jelentős hozzájárulása a világműveltséghez.
